CSALOG BENEDEK CD-NEMAJÁNLÓJA (1)

 Ezennel elindítom CD-nemajánló sorozatomat.

A történet háttere a következő: Jó ideje nem vásárolok CD-ket, mert a meglévő CD-im is egyre kevésbé tetsznek, beleértve azt a kb. tucatnyi felvételt is, amelyet én magam produkáltam. Az újonnan megjelenőkbe pedig sokszor belehallgatok, de a legritkább esetben érzem úgy, hogy meg kéne vennem. Az utóbbi 10-20 évben az ún. régizenei CD-felvételek száma robbanásszerűen nőtt, és alig lehet említésre érdemes felvételt találni, a 70-es, 80-as évek aranykorával összehasonlítva különösen nem.
Havonta kapok egy kedves holland CD-kereskedő-hangversenyrendező barátomtól, Kees Koudstaaltól egy ajánlólistát a frissen megjelent felvételekről, ez nyilván csak a jéghegy csúcsa, de tudom, hogy elég jó izlése van, és hogy a viszonylag jobb felvételeket tartja boltjában és csak ezeket ajánlja, például teljesen mellőzi J. E. Gardiner lemezeit, így megbízom benne.
Ezekbe a felvételekbe a Kees ajánlólistáján található linkek segítségével gyakran belehallgatok, többről írtam már ez alapján recenziót, a saját íróasztalfiókomnak/merevlemezemnek. Most viszont úgy döntöttem, hogy vakteszt-szerűen értékelem a felvételeket és itt közzéteszem ezen tesztek eredményeit. Számomra rendkívül jó szórakozás volt az alább olvasható első sorozat megírása, az eredményen többször jót röhögtem.
Ha másra nem, talán arra bátoríthatja ez a kedves olvasót, hogy bátrabban merjen SAJÁT véleményt formálni, a fülét és saját zenei műveltségét kövesse egy előadás vagy/és mű megítélésénél, ne a mainstream véleményeket és a színes brosúrák marketingszövegeit tartsák mérvadónak, "hallják bele" ezeket a felvételekbe.
Eljárásom a következő volt: Az ajánló rövid sample-linkjeit kigyűjtöttem feleségem segítségével, úgy, hogy véletlenül se láthassam, melyik CD-re mutat a link, még az URL-t is kitakartam, hogy abból se láthassak meg véletlenül valamilyen, a zenére vonatkozó adatot. Megírtam rövid beszámolómat (a), majd nemajánlásomat/ajánlásomat (b), ezután visszakerestem a linkez tartozó CD-t, és kommentár nélkül bekopiztam a CD legfontosabb adatait, mint mű, előadó, label stb. (c). Az egyes CD-k római számot kaptak, a sorrend nagyjából megfelel az eredeti sorrendnek. A szövegen utólag szigorúan NEM változtattam akkor, amikor számomra is kiderült, hogy miről is írtam.

Az alábbi link az e havi (2013 március) eredeti CD-ajánlóra mutat, ezen belül lehet megkeresni az egyes CD-ket. Első menetben az aktuális ajánlat kb. első feléig jutottam, folytatás következik, jó szórakozást!

http://www.preludeklassiekemuziek.nl/actueel_aanbevolen.html

I/a
Behangolhatták volna a lantot, nagyon magas a tonikai nagyterc. Kiegyenlítetlen a hang, minden hang nagyon másképp szól, mintha az egyik hang bélhúron lenne, a másik fémhúron . Viszont ezt leszámítva "tiszta", nem túl piszkos játék. Az akkordos résznél döghamis a lant. A zene nagyon gyagya, tele van párhuzamokkal, nem hasonlítható a műfaj nagy kortárs teljesítményeihez, fantáziátlan, gyatra harmóniák, rossz, technikailag determinált szólamvezetések, nagyon kilóg a lóláb. Valószínűleg német, kicsit Bach előtti. Weiss sokkal jobb, de a franciák is.

I/b
Ajánlás: Nehogy megvedd!!!

I/c
Composer: Johann Gottfried Conradi (d. 1747)
Title: Neue Lauten Stücke, 1724
Performer: José Miguel Moreno baroque lute
Label: Glossa

*****************************************************

II/a
Nem tudom mi lehet, Pleyel talán, német Beethoven-kortárs vagy -epigon fuvola-zongora műve. Nem teljesen érdektelen, de nem azért mert nagy zene lenne: érdekességét az adja, hogy csak nagyon keveset ismerünk a Beethoven-kortársak alkalmi zenéiből, melyek nem is jók többnyire, de Beethoven alkalmi zenéi is csapnivalóak néha. Viszont fontos lenne, hogy erről a nagyon jelentős korszakról és műfajról reálisabb képünk legyen, hogy tudjuk, mit is játszottak igazából a jobb műkedvelők vagy éppen hivatásos zenészek, nem a koncertpódiumon, mert az ilyen zenékre nem volt nyitva, de egyéb zenélési alkalmakon, vagy akár személyes használatra. A felvételen hallható darab nem rosszabb a legtöbb romantikus, késő-romantikus és poszt-romantikus átlag fuvolaműnél, melyek a mai szerencsétlen fuvolások gagyi repertoárjának nagyobb részét kiteszik, tehát igazából nem lehet rosszat mondani róla; természetesen nem mestermű, de jó tudással megírt szalonzene. Az előadás pedig: A fuvolista hangilag nincsen a helyzet magaslatán, sokszor lyukas, szelelős a hangja, de e mögött meg lehet hallani a valószínüleg eredeti (tehát szerintem nem kópia) hangszer saját, nemes, érdekes hangját. Nem hiszem, hogy egy általam ismert fuvolista, megismerném a hangjáról. inkább egy újgenerációs friss név.  A zongorista pedig kifejezetten kiválónak tűnik, teljesen uralja hangszert, adekvát artikulációkkal, billentéssel, pedálhasználattal, színekkel operál, jó a motorikája. Hangszere pedig ugyancsak eredeti(nek) tűnik a hang alapján, ezen túl pedig kiválóan restaurált és sikerült jól felhangolni (ez nagyon döntő dolog!).

II/b
Ajánlás: Kuriózumkedvelőknek esetleg megérheti, egyszer talán végig lehet hallgatni (én mondjuk nem tenném).

II/c
Friedrich Daniel Rudolph Kuhlau [1786-1832]
Title: Grande Sonates
Performers: Charles Zebley nine keyed conical flute after Wilhelm Liebel, Dresden [1793-1871] - Linda Nicholson fortepiano by Conrad Graf, Wien, ca. 1828
Label: Fra Bernardo

***************************************


III/a
Ez most nem vakteszt, véletlenül megláttam, hogy mit fogok kritizálni/nemajánlani, nem baj, úgyis felismertem volna, a végtelenül üres de hatásos zenék mestere, Biber... Valamiről mégis fel lehet ismerni, és meg kell neki bocsájtani néhány erősebb műve (elsősorban a hegedű+BC oeuvre), és a korszakos jelentőségű szóló-passacaglia miatt. Más is volt a kortársai közül, aki vállaltan primitiv zenéket írt, de keveseknek jutott közülük Biberhez hasonlítható elismerés. A felvételen szereplő darab egy óvodás karácsonyi ünnepélyre való; az előadásról nem lehet semmit sem mondani, talán csak annyit, hogy kb. 200 évvel későbbi romantikus manírokkal segít rá az amúgy is tisztességtelen darabra.

III/b
Ajánlás: Csak az vegye meg, akinek a Biber-gyűjteményéből éppen ez a darab hiányzott. Akkor már inkább egy Legrenzi-Összes....

III/c
Title: Trombett- undt musikalischer Taffeldienst - Music for entertainment...
Performers: Concerto Stella Matutina
Label: Fra Bernardo
(a meghallgatható részlet: H.I.F. Biber: 'Sonata VII a 5')

*********************

IV/a
Zavarban vagyok: Behatárolhatatlan orgonazene, Harmóniavilága és a korszak kb. Georg Muffatnak felel meg, de se-füle-se-farka formálás, és gazdag ornamentika: Egy számomra ismeretlen francia kell hogy legyen, még Couperin előtt. Elég sokminden lehet, és éppen azért, mert vsz. nem csak nekem ismeretlen, hanem feltehetően sokan mások sem hallottak ilyet, talán érdemes vele foglalkozni. Az előadás kicsit elkenős, inkább egy hagyományos képzettségű orgonista alkalmi régizenei kiruccanásának tűnik. A hangszer nem tűnik különösebben értékesenk, nemesnek, talán nem is régi hangszer, csak egy quasi-barokk modern orgona, amelynek sípjaiból kispórolták a nemes anyagokat, biztosan nem északnémet, szász vagy észak-itáliai. Azt pedig, hogy az eredeti francia barokk orgonák így szólnának, egyszerűen nem hiszem. A hangolása nem mutat ismertebb historikus jegyeket, de éppen lehet egy kései francia barokk séma, nagyon kiegyenlített, sok terc kicsit bővebb a kelleténél de nem sokkal.

IV/b
Ajánlás: Ha ingyen adnák, meghallgatnám

IV/c

Composer: Louis Marchand [1669-1732] Livre I: 'Plein jeu' 
Organ Works from: Premier livre - Suite en fa (livre II) Grand Dialogue livre III - Suite en la (livre II) - Suite en ut (livres II, IV & V)
Performer: Frédéric Desenclos - Organ: J. F. Lépine (1752) Cathedral Saint-Sacerdos de Sarlat
Label: Tempéraments

***********************

V/a

Francia nagybarokk, viola da gamba + basso continuo (csembaló, theorba), lehet, hogy Marais, biztos nem sokkal későbbi, és biztosan nem Forqueray. Akárki is írta, élvonalbeli szerző kellett hogy legyen! Nemes, nem túl rafinált, de kiforrott; érett de nem túlérett, erős zene. A gamba-játékosnak gyönyörű hangja van, tisztán, szép hangon, kiegyenlítetten játszik, valószínűleg jó hangszeren; az apró piszkok inkább csak a közeli mikrofonozás miatt jönnek át. A szuszogásának módja enyhe orrsövényferdülésre és férfi játékosra utal.
A theorba-játékos hihetetlen élmény, egy hangja többet ér mint mondjuk annak az X lantosnak az egész lemeze, akinek felvételét elsőként ismertettem. A csembalista viszont szétzúzza az egészet, és az ő hangszere nem egy igazán jólsikerült darab, egy olcsó Taskin-kópiának tűnik, a játékos continuózása pedig Richard Egarr-éra emlékeztet, akit pedig nagyon nem kedvelek.

V/b

Talán érdemes megvenni, mindjárt kiderül, ki volt a szerző, de nem valószínű, hogy a darab ott van már a polcodon....

V/c

Composer: François Couperin [1668-1733]
Pieces de violes
Performers: Paolo Pandolfo viola da gamba - Amélie Chemin viola da gamba - Thomas Boysen theorbo & baroque guitar - Markus Hünninger harpsichord
Label: Glossa





****************

VI/a

Bach János Passió, zárókórus, a kórusban szólamonként egy énekessel, talán a zenekarban is egyszeres a Besetzung. Nem mernék állást foglalni a koncepció helyességének ügyében pro vagy kontra, de tudom, hogy J. Rifkin, aki elkezdte ezt a bizarrnak tűnő divatot, halálosan meg van győződve igazáról. Jómagam elvből elvetettem egészen addig, míg Lipcsében részt nem vettem egy ilyen előadásban, és azóta másként nem kívánom játszani, hallgatni, annyira meggyőzőnek tűnt. Itt kevésbé meggyőző, bár nagyon jól képzett énekesek éneklik, de úgy tűnik a hangképzésük alapján, hogy nem a szászországi lutheránus kórusiskolákban nőttek fel, ugyan kiejtésük alapján talán "igazi" németek. A zenekar pedig, ha német, akkor jobb mint sok neves német ún. barokk együttes, ezt a tételt pedig kifejezetten szépen, érzékenyen, jó ízléssel adják elő. A tételt a felvételen egy orgona-szám követi, nem tudom, hogyan került ide, egy korál-feldolgozás, icipicit bizonytalan, nem eléggé stabil, kicsit döcögős előadásban. Az orgona-betét után pedig korálozás (itt már nagy kórus, talán a "gyülekezet"), tehát vsz. egy lipcsei nagypénteki istentisztelet rekonstrukciójáról van szó.
A felvételnek szép az akusztikai környezete, viszont a vágások nagyon rosszak, hallhatóak.

VI/b
Ha az előadás többi része is ilyen jó, akkor mindenképpen érdemes végighallgatni a felvételt!

VI/c
Composer: Johann Sebastian Bach [1685-1750]
Johannes Passion BWV 245
Performers: Various soloists - Dunedin Consort & Players - John Butt organ & direction - Chorales: University of Glasgow Chapel Choir
Label: Linn Records

**************

VII/a
Trombita-fanfár után angol egyházi zene, beazonosíthatatlan angol szöveggel (Hymn?), nagyjából 16. sz. vége, Purcell előtt legalább egy jó generáció, vagy kettő, akár Tye is lehetne, tehát még korábbi, de szerintem nem ő, Tye ennél gazdagabb és jobb a formaérzéke. Elég sok minden lehet, nem is kell, hogy a legnagyobbak közül való legyen, bőven eléggé élvezhető. Ebből a fajta zenéből K-Európában kevés részünk volt, annyira távol áll az ismerősebb német tradícióktól... Éppen ezért tényleg nem kell, nem szabad összehasonlítani a kontinensen működött kollégákkal. A zene relatív kvalitásait (egy képzeletbeli, ennél nagyobb zenéhez képest) körülbelül az Allegri-Palestrina különbséggel lehet visszaadni. A kóruskultúra, amelyet ez a kórus is képvisel, néhány évtizede ismert errefelé is, nekem sok év után kezd kissé unalmassá válni, de elfogadom, hogy ilyen zenéhez ez való talán. Mindenesetre, édesen, simogatóan szól a kórus, csak több szöveget és kevesebb magánhangzót, átéltebb, odaadóbb előadást, több deklamációt kívánnék, de nem biztos, hogy igazam van.

VII/b
Ha ilyesmire vágysz, vedd meg, én már kinőttem belőle.

VII/c
Componisten: Thomas Morley [1557/58-1602] - Thomas Tomkins [1572-1656] - Thomas Weelkes [1576-1623] - Henry Purcell [1659-1695]
Titel: English Royal Funeral Music
Vox Luminis - Lionel Meunier directie     [NB. tehát francia együttes!!!]

A meghallgatható részlet: Purcell 'Funeral March' (trombita-fanfár) és Morley: 'The first
dirge Anthem'


 ******************

VIII/a
Angol nyelvű recitativo és áriák néhány hegedű és basso continuó közreműködésével. Az elején teljesen zavarbaejtő, leginkább Haendelre gondolna az ember, aztán egy pillanatban már inkább Haydnra. Vagy talán J.Chr. Bach??? Valami nagyon átmeneti, eldöntetlen stílusú dolog. Mindegy is, elég béna darab, az előadás pedig szánalmas, az énekes műkedvelő szinten van, a hangszeresek szintúgy, a csembalót pedig elfelejtették behangolni.

VIII/b
Ne vedd meg!

VIII/c
Composer: William Hayes [1708-1777]
Works: Six Cantatas [1748] - Orpheus & Euridice [1735]
Performers: Various soloists - The SCB Hayes Players - Anthony Rooley direction
Label: Glossa

Quantz Fuvolaiskola. Könyvbemutató

Könyvbemutatóra kaptam meghívót március 1-re: Quantz fuvolaiskolája jelent meg nemrégiben az Argumentum kiadó gondozásában, Székely András fordításában. Az esemény fényét a Zeneakadémia újdonsült barokkfuvola-professzora volt hivatott játékával emelni, Pétery Dóra csembalókíséretével; Székely Andráson kívül Somfai László részvételét is ígérte a meghívó. Őszinte kíváncsisággal és örömmel készültem az eseményre, valóban ünneplésre ad okot, hogy ez az emblematikus mű megjelent magyarul; valóban hősies tett volt egy kiadó részéről ennek felvállalása, a fordító részéről az ebbe invesztált munka és idő; ismerve a mai könyvkiadási viszonyokat egyik fél esetében sem tételezhettünk fel pénzben kifejezhető rentábilitást.

Az öröm mellé keveredetett ugyan némi szkepszis, mikor szembesültem a meghívó tragikus helyesírási hibáival és a meghívóban idézett, a fordításból vett szövegrészlet gyengeségével – ennél csak jobb lehet a többi, gondoltam.

Előrebocsátom, hogy beszámolóm szigorúan a könyvbemutatóról szól és nem a fordítás kritikája, az arról való gondolataimat egy másik alkalommal kívánom részletesebben kifejteni.

Igyekszem nagyon pozitív lenni, és ezért rögtön leszögezem ezért, hogy önmagában jó dolog a könyv megjelenése, jó hogy Székely András vállalkozott a fordításra, hogy talált rá kiadót; jó, hogy a bemutató alkalmából közepesen megtelt a Régi Zeneakadémia hangversenyterme és a jelenlévők között több ifjú fuvolistát is láttam. Jó, hogy ezen alkalomból is fogyott jócskán a könyvből, és hogy a hírek szerint utánnyomás vált szükségessé.

A könyvbemutatón tapasztaltak viszont komoly aggodalomra adtak okot.  Igen, aggasztó, ha azt kell hallanom, érzékelnem, hogy a könyv megjelenése körül bábáskodók nem értik igazából ennek a műnek az igazi jelentőségét; ha a Quantz zeneszerzői munkásságát illusztrálni hivatott magas posztra emelt fuvolás hölgy nem érzi, hogy ezt a zenét csak valódi elhivatottsággal, tehetséggel, sugárzó biztonsággal lehet/szabad előadni; és legfőképpen: ha az illusztris, múltbeli munkássága alapján méltán tisztelt zenetudós vendég eszmefuttatásában Quantzot szinte meg sem említi, és ha igen, akkor sem az őszinte lelkesedés hangján.

Rövid köszöntő hangzott el a házigazda Liszt Múzeum egy hivatalnoka részéről, ezzel még nem volt semmi nagy baj, azt leszámítva, hogy „A Quantz fuvolaszonátát” konferálta fel első műsorszámnak. Quantz összesen mintegy 200 szonátát írt fuvolára és basso continuóra, köztük mintegy húszat D-dúrban, ezen utóbbiak közül hangzott el egy darab, tehát nem „A Quantz szonáta”, hanem egy D-dúr szonáta. A daraboknak egyébként tisztességes műjegyzékszámuk (KV 1/47 ezen szonáta esetében) is van, ezen kívül pedig az eredeti katalógusszámok is ismertek, ezek megemlítését megérdemelte volna a szerző.

A szonáták nagyobb része, így ez a darab is, potsdami kompozíció, a darabok a helybeli híres zeneteremben szólaltak meg Nagy Frigyes előadásában, aki Quantz tanítványaként nyilván nem ment szembe a quantzi tanokkal olyan mértékben, mint ezt a fellépő hölgy tette. Gondolok itt elsősorban a szinte kötelező Cadenz (a továbbiakban magyarítva: kadencia) elhagyására, Quantznak a kifejező játékról való, könyvében kinyilatkoztatott elveinek semmibevételére, a második tételben Quantznak szintén a bemutatott könyvben félreérthetetlenül leírt vonatkozó tempóindikációjának be nem tartására. De sajnos az amúgy tehetséges és többre hivatott billentyűs, Pétery Dóra sem volt a helyzet magaslatán.

Konkrétabban: Az első tétel, címe szerint Cantabile ma con Affecto, sokkal kifejezőbb, patetikusabb, árnyaltabb előadást kívánt volna meg; ez a zene, higgye el mindenki, sokkal hatásosabb, megkapóbb annál, mint amit hallottunk. Hiába díszítette az anyagot nagyon ügyesen, csinosan az előadó, ezzel csak még nyilvánvalóbbá tette kifejezés-palettájának szegénységét, hiszen egy jól kivitelezett díszítés Quantz szerint a már meglévő affektust hivatott felerősíteni és nyilvánvalóbbá tenni.

Lásd XI. Hauptstück, 6. §. : Einige glauben, wenn sie ein Adagio mit vielen Manieren auszustopfen, und dieselben so zu verzieren wissen [...] so sei dieses gelehrt. Allein sie irren sich sehr, und geben dadurch zu erkennen, dass sie die wahre Empfindung des guten Geschmackes nicht haben.

A második tétel, (Allegro di molto ma fiero) egy ragyogó, virtuóz zene, ráadásul kevésbé nehéz egy jól képzett előadó számára, mint amilyennek tűnik. Quantz az ilyen jellegű gyors tételekhez egy 160-180 (!) körüli tempót ad meg könyvének idevonatkozó részében, ennek a közelébe sem merészkedett fuvolistánk, mégis „piszkosak” voltak futamai, a nem túl hosszú tétel vége felé pedig – valószínűleg elfáradásból adódóan – az intonáció és a hangképzés fölött is elvesztette kontrollját. Feloldhatta volna a hallgatóban eddig összeadódott negatív élményeket a harmadik, általam rendkívül humorosnak, érdekesnek, szórakoztatónak ismert tétel előadásával, ehelyett csalódottságunk csak fokozódott a szögletes, szürke, humortalan előadás hatására, és talán többek tették végérvényesen magukévá azt a városi legendát miszerint Quantz egy száraz, fantáziátlan szerző volt. Nem volt az. Csak éppen: Die gute Wirkung einer Musik hängt fast eben so viel von den Ausführern, als von dem Componisten selbest ab. Die beste Composition kann durch einen schlechten Vortrag verstümmelt, eine mittelmäβige Composition aber durch einen guten Vortrag verbessert, und erhoben werden. (XI. fejezet, 5. §.)

Különösen zavaró volt a szólista játékában, hogy minden egyes alkalommal, mikor az idővel, a tempóval,  tempo rubatoval vagy parlandoval  próbált egyéni színt adni játékának, attól az csak még jobban szétesett, „kilógott a lóláb”.

Pétery Dóra kísérőként tanácstalannak tűnt, mintha nem tudná eldönteni, hogy vajon az ő tiszte inspirációt, motivációt adni a szólistának, vagy pedig a szólista (nem létező) inspirációját kéne továbbgondolnia, a maga javára fordítania; úgy tűnt, biztos ami biztos, egyik utat sem járja, akkor nem történhet nagy baj... Jellemző epizód volt játékában, mikor is a lassú tétel egyik szubdomináns harmóniája alatt feltételezhetőleg elaludt (amit igazán nem csodáltam), és még mindig azt a funkciót játszotta, miközben partnere már rég túljutott azon... Az itt mutatottnál sokkal jobb zenésznek ismerem Péteryt, valószínűleg nem vele volt alapvetően probléma, de azért mindkettőjük figyelmébe ajánlom a következő részt:

(XVII. fejezet VI. rész 7 §.)

Ami viszont mindenképpen számonkérhető Péteryn, az Quantznak a XVII. fejezet VI. rész 9-16 §-ban és máshol  lefektetett, a dinamikus billentyűsjátékra vonatkozó elveinek alkalmazása. Ez a leírás ugyanis nagyon jellegzetes, nagyon új, nagyon eltér a korábban publikált francia és itáliai billentyűs-iskolák ill. generálbasszus-metodikák instrukcióitól, azoknál sokkal gyakorlatiasabb, megengedőbb, kevésbé dogmatikus, és mint feljebb már utaltam rá, a dinamika árnyalás fontosságát és technikáját nagyon részletesen és gyakorlatias módon fejti ki. Ennek a speciális, berlini-potsdami, 1740 körül kialakult zenei nyelvnek, azon belül is a quantzi „nyelvjárásnak” egy esszenciális, csodálatosan dokumentált részéről van szó. Amekkora hiba mondjuk J.S.Bach zenéjére (talán az egyetlen BWV 1035-ös E-dúr fuvolaszonáta kivételével) vagy Fr. Couperinre alkalmazni, ugyanakkora hiba Quantz saját műveinek előadásában nem alkalmazni.

A szonáta elhangzása után Székely, Somfai és a kiadó képviselője a léptek a pódiumra, és azt hittem, hogy a fordításról, a könyvről beszélnek majd, és hogy a könyvet még nem ismerőknek kívánnak kedvet adni annak megvételéhez és elolvasásához; azokat pedig, akik már német eredetiben ismerték a művet, meggyőzni arról, hogy érdemes a modern magyar fordítást is elolvasni.

Itt megint megpróbálok pozitív lenni: Szimpatikus és fontos volt, hogy Somfai a fiatalokhoz szólt (illetve kívánt volna szólni); elsősorban, mert ráérzett arra, hogy valóban kulcskérdés: olvassák-e, megértik-e a ma felnövő fuvolisták, zenészek, és un. régizenészek ezt a csodálatos könyvet vagy sem.

De itt máris hozzá kell tennem, hogy a „csodálatos” minősítés csak tőlem származik, egy igazán lelkes szó nem esett Quantz könyvéről az este folyamán...  

Hallottunk viszont a magyar kiadás létrejöttének nehézségeiről és sikeréről, ez eddig helyénvaló is volt. Ez után tartalmatlan anekdotázgatást Székely András részéről, megtudtuk például, hogy Wilbert Hazelzet a világ legjobb fuvolistája, valamint azt is, hogy Székely ennek ellenére (vagy ezért?), Amszterdamban egy zenekari próba szünetében kölcsönkérte Wilberttől Quantz könyvének korabeli francia fordítását is, hogy ott legyen az asztalán a fordítási munka közben, bár, saját megvallása szerint nem tud nagyon jól franciául, angolul meg egyáltalán nem tud, de természetesen az angol fordítás is ott volt azért végig az asztalon. Mi több, nem kevés zenetudósi bravúrral rájött arra, hogy ugyanabban a berlini nyomdában készült a francia változat is mint az eredeti, mert a layout rendkívüli hasonlatosságot mutat.

Ebben egyébként igaza van Székelynek, az én nem-zenetudósi módszereimmel ennek megállapítása úgy ment anno, hogy a Székely Andrásétól kb. egy kilométerre lévő budapesti címemen már vagy huszonöt éve őrzött francia Quantzom előlapján megnéztem: Á BERLIN, CHEZ CHRETIEN FREDERIC VOSS 1752. Jé, mondom, ez ugyanaz a nyomda mint a német kiadás...

Súlyosbította Székely beszámolóját az, hogy Somfai közben igen barátilag próbálta őt segíteni abban, hogy kidomboríthassa fordítói érdemeit, de csak nem sikerült olyan vágányra terelni a beszélgetést (megjegyzem, a fordítást a mai napig nem tanulmányoztam), amelyen ez kiderülhetett volna.

Bő fél óra állt rendelkezésre a három férfiúnak, hogy bemutassák a könyvet, a fordítást, ez alatt a következőket tudhattuk még meg: 
Somfai igazából C. Ph. E. Bach Zongoraiskoláját kedveli, ha már választani kell. Csillogó szemekkel mesélt arról a könyvről, meg kicsit arról is, hogy milyen kontextusban helyezkedik el szerinte C.P.E.Bach, Leopold Mozart és ha már nagyon muszáj róla beszélni, Quantz metodikája. Somfai itt szerencsére megemlítette, hogy tulajdonképpen Leopold Mozartnak nem sok köze van a másik kettőhöz, ez ellentmondott viszont a könyvbemutató meghívójának szövegével: „Quantz munkája egy fontos sorozat elindítója...” Itt azért álljunk meg egy pillanatra: A három könyvnek egyetlen egy közös nevezője van, tényleg csak egyetlen egy: Mindhárom kötet megjelent a 60-as, 70-es években keletnémet reprint kiadásban, és mint ilyen, eljutott belőlük néhány példány Magyarországra is, nem csak könyvtárakban lehetett hozzájuk férni, hanem szépen be lehetett menni a boltba és megvenni, aki akarta megszerezhette. Ezt a három kötetet tehát, nem többet, de ettől azok nem váltak egy „sorozat” részeivé, esetleg csak ennek a generációnak képzeletében. Ha Quantz viszonylatában sorozatról akarunk beszélni, akkor sokkal inkább azokról a művekről ejthetnénk szót amelyeket Qunatz feltehetőleg ismert (mi meg azért nem, mert nem jelentek meg endékás reprintben...), így néhány jelentős, 1752 előtt publikált francia fuvolametodikát (Hotteterre, Corrette), ezeken túl pedig a német nyelvű irodalmat: Mattheson könyvét (1739), Walther Lexikonját (1732), Werckmeister (Musicalische Temperatur... 1692) és G. Muffat (1699) alapműveit. És ilyen kontextusban már van helye C.P.E.Bachot említeni, de akkor Türköt és Tromlitzot is kell (utóbbinak 1791-es könyve arról tanúskodik, hogy még annyira Quantz hatása alatt állt, hogy átlag tízoldalanként rúg egyet a már halott Quantzba, (persze képletesen szólva). És még ez után sincs igazán helye annak, hogy Leopold Mozartot említsük, hiszen a London-Salzburg-Róma tengely, Geminiani és Leopold Mozart fő orientációja Drezdát, Quantz életének egyik meghatározó állomását is érintette ugyan, csakhogy a római iskola szele őt nem a Londonban élő Geminianitól (aki Hegedűiskoláját 1751-ben, Londonban publikálta!!!) hanem Corelli irányából (Quantz Itáliában vele, valamint Gasparinivel és Alessandro Scarlattival is kapcsolatba került) csapta meg.

De térjünk vissza az elhangzottakra, mit hallottunk még? Elég sok mindent tehát C. Ph. E. Bachról, mint amikor Micimackó születésnapján Füles azt hiszi, hogy őt ünneplik. Semmi kétség nem fér hozzá: C. Ph. E. Bach sokkal jelentősebb zeneszerző volt Quantznál, a két metodika összevetésekor kiderül, hogy valószínűleg műveltebb, finomabb, tehetségesebb is. De miért kell róla beszélnünk, amikor nem őt ünnepeljük? Miért kell feleleveníteni megint azt a teljesen félrevezető – bár igaz – tényt, hogy Quantz nagyobb becsben volt Frigyes udvarában mint Bach?! Valóban így volt, de ez minkét figurának a saját választása volt, Quantz vállalta a királyi zeneszerzői, fuvolatanári, hajbókolói szerepet Bach honoráriumának többszöröséért, cserébe lemondott zeneszerzői függetlenségéről és a szabad publikálás lehetőségéről. Ezzel szemben Bachnak tisztes megélhetése volt udvari billentyűs állásából, de rendszeresen publikált a „szabad” piacnak, tanítványai voltak, berlini korszakának művei nem voltak semmivel sem gyengébbek az azt követő vagy azt megelőző időszak termésénél. Nagy Frigyes pedig, akit Bachnak valóban rendszeresen kellett kísérnie, korának egyik legkiválóbb hangszerjátékosa volt, semmi ezt megcáfoló adat nem ismert. És nem azért, mert király volt (Somfai értesüléseivel ellentétben, aki az este folyamán többször is császárnak aposztrofálta szegény Fritzt), és mi ma úgy gondoljuk aktuális nyomorult viszonyainkból kiindulva, hogy egy király feltétlenül csak propagandagépezete rásegítésével lehet szép, jó, és okos. Nem, úgy tűnik, hogy Frigyes, akinek Európa ez évben ünnepli 300. születésnapját (ez például elhangozhatott volna a könyvbemutatón, de nem hangzott el) rendkívül becsvágyó, szorgalmas és nem tehetségtelen előadó volt. Komponistának csapnivaló, de valószínűleg remek fuvolista. És valóban jobban szerette Quantz darabjait C. P. E. Bach műveinél, de értsük meg végre, hogy Bach nem volt Frigyes zeneszerzője beosztásánál fogva!

Kaptunk tehát eleget C.P.E.Bach magasztalásából és sajnálásából, de nem tudtuk meg, hogy miért is olyan jó nekünk a Quantz-könyv magyar kiadása, mi szép, mi jó van benne?

Tényleg, mi is?

Többször elhangzott a beszélgetés folyamán, hogy Quantz könyve tudományos mű. Nos, nem az. A tudományosságnak sem korabeli sem későbbi ismérveit nem viseli magán, semmiféle hipotézis, előrejelzés, levezetés, bizonyítás, ellenőrzés nem érhető tetten a műben, elképesztőnek tartom, hogy magukat zenetudósnak  aposztrofáló emberek figyelmét ez elkerülte. Quantz könyve egy mai értelemben vett ismeretterjesztő mű, kombinálva egy hangszeres metodika néhány kötelező elemével. Egy viszonylag átfogó beszámoló a korabeli helyi zenélési gyakorlatról, némi európai kitekintéssel. Mindez rendkívül olvasmányos, könnyed stílusban elővezetve, legalább is korabeli tudományos szövegekkel összevetve. Bizonyos jelenségekről, feltételekről rendkívül alaposan, szisztematikusan – ezért fárasztóan – ír, de ezeket a részeket ki is lehet hagyni ha valakit nem érdekel, mint ahogy az esten fellépő előadókat úgy tűnt, nem érdekelte... Sajnálatos, hogy a könyv „tudományossá” minősítése okozta a szükségesnél alacsonyabb példányszámban való megjelentetést, még szerencse, hogy ez a félrenyúlás utólag korrigálható. 

Fentiekben főleg a beszélgetés alatt elhangzottakat kommentáltam. Talán fontos megemlíteni, hogy nagyon fontos dolgok nem hangzottak el, mint például az sem, hogy a könyv talán legfontosabb, központi része az Adagio-ról szóló fejezet (XIV. fejezet: Von der Art das Adagio zu spielen), melyben is 15 oldalon keresztül taglalja szerzőnk a lassú tételek (tehát nem csak az Adagio jelölésűek) előadásáról vallott nézeteit. Erre a kérdéskörre ill. fejezetre vonatkozik a legtöbb utalás a könyvben, több helyütt nyomatékosan kifejti Quantz, hogy egy előadást az előadónak a lassú tételekben nyújtott teljesítménye alapján lehet leginkább megítélni.

Nem tudtuk meg a beszélgetésben résztvevőktől, hogy szerintük mire is való ez a könyv, kinek és hogyan kéne használnia. Pedig érdekes lett volna erről való véleményüket hallani, különösen, mert tapasztalataim szerint a könyvet még a specializálódott, leginkább érintett fuvolisták SEM olvassák el alaposan, német nyelvterületen sem. Sokkal többen hagyatkoznak másodkézből szerzett információkra, és jó, ha az így hallott anekdotikus ismereteknek van valamilyen, a könyv (valaki általi) elolvasásán nyugvó alapjuk...

Sokszor hallottam tanár-kollégák szájából ilyen-olyan instrukciókat, arra hivatkozva, hogy „Quantz azt mondta...”. Nagyon veszélyesnek tartom a jelenséget, mert a könyvvel és Quantz kompozícióival való többéves „együttélés” után, tehát saját tapasztalatom szerint, sokszor éppen az tűnik érdekesnek és relevánsnak, ami nincsen a könyvben explicit leírva. Máskor pedig az, vagy éppen annak ellenkezője, ami többször nyomatékosan elő van írva, csak egy példát említek: A trillákról szóló fejezet és több utalás után az olvasó úgy gondolná, hogy a trillás hang után játszandó utóka kötelező, megkérdőjelezhetetlen evedencia. Ezzel szemben, benyomásom szerint a szabály inkább csak kezdőknek, a zenével egyáltalán csak most ismerkedőknek íródott, hogy a trilla és utóka lényegét, jelenségét megértsék. Valójában ő sem gondolta úgy, ahogy betű szerint megfogalmazta a szabályt, mai olvasatban inkább mondhatnánk, hogy „kadenciális helyzetben Quantz szerint ajánlott az utóka használata” – de inkább ne mondjuk, mert ezzel is csak bővítenénk a quantzi ill. Quantzra vonatkozó dogmák tárházát.

Már fentebb is szóltam beszélgetésnek a Quantz-fordításokról szóló anekdotikus elemeiről.

Kár, hogy a beszélgetésben nem jutott több idő és figyelem a fordítások és azok recenzióinak megtárgyalására. Illett volna pl. megemlíteni, hogy létezik évtizedek óta egy nagyon jó modern angol fordítás, remek, jól használható kiadásban; nemrégiben pedig e mellett kiadásra került a korabeli angol kiadás modern szedésű változata is. Jó lett volna, ha elhangzik:  Gáti István A’ kótából való klavirozás mestersége c. 1802-ben Budán kiadott zongoraiskolája (az első magyar nyelvű zongoraiskola!) rövid, egyéb hangszerekről szóló részében hivatkozik Quantzra, közli Quantz fogástáblázatát, és néhány sor technikai instrukciót is lefordít magyarra.

A beszélgetés után, befejezésként a Quantz-könyv függelékében közölt Adagio meghallgatása volt hátra. A beszélgetésben elhangzottak és el nem hangzottak ill. az eseményt nyitó fuvolaszonáta meghallgatása után immár rosszkedvűen vártam ennek a mélységesen lenézett, alulértékelt, ezért ritkán játszott, véleményem szerint azonban rendkívül szép és inspirált, kivételes darabnak.

A szólista azonban más véleményen lehetett: ami közhelyes ebben a tételben (márpedig a közhelyesség önmagában nem a zenei nagyság kizárója, lásd Mozart műveit) azt kiemelte, ami egyedi és érékes azt nem mutatta be. Nagyjából követte a könyvnek e darabhoz kapcsolódó igen részletes, elsősorban dinamikai instrukcióit, de ezekből nem sikerült semmiféle összefüggő, élményt adó interpretációt kerekítenie. És ebben, miként az először elhangzó fuvolaszonátában, Pétery Dóra megint csak nem tudott neki segíteni. A kadencia itt is elmaradt, de talán jobb is.

A pogácsa viszont finom volt.

post scriptum

Nem akarom mindazt, amit fentebb leírtam rögtön megcáfolni, de Quantz Adagiojáról a következő történet jut eszembe:

Valamikor, talán hét-nyolc éve Spányi Miklóssal jártuk Németországot, német műsort játszottunk barokk fuvola – klavikord összeállításban. Egy kisebb északnémet kastélyban volt az aktuális fellépésünk, a díszteremben jólöltözött vendégek, kandallótűz, meleg, pára, későre járt, az egyik utolsó szám volt Quantz Adagioja, melyet mi igaz meggyőződésből és saját magunk örömére is játszottunk. A különös inspiráltságból és Spányi finnes vérmérsékletéből adódott talán, hogy aznap este különösen lassan játszottuk a tételt, nem akart vége lenni, nem akart vége lenni... Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nem tudom, mi történt az azt megelőző pillanatban, percben... Az biztos, hogy nagyon nem aludhattam el, a fuvola még mindig a kezemben volt, tehát játszottam tovább, és csak remélni tudtam, hogy nem történt tudomásomon kívül nagyobb katasztrófa. Eközben még az is elvonta a figyelmemet, hogy már a koncert elején besomfordált egy kövér macska a terembe, lusta mozdulatokkal a közelünkben telepedett le, majd az Adagio alatt végérvényesen Spányi lábainál nyúlt el, úgy hogy mindezt csak én láttam a szemem sarkából, Spányi nem. Ettől kezdve még azért is kellett izgulni, nehogy Spányi rálépjen a farkára...

Végre valahára lecsengett az utolsó hang, az azt követő mély csendben Spányival egymásra néztünk, lassan felemelkedtünk ültünkből... És akkor, még a csend utolsó pillanatában Spányi végre rálépett a macska farkára, iszonyatos rekedt nyávogás, taps....

A koncert végeztével siettem Spányit megkérdezni, mennyit érzékelt az elalvásomból, ha ugyan az volt. Nem tud róla beszámolni, mondta, mert ő is elaludt játék közben ugyanabban a darabban, és könnyen lehet, hogy ugyanannál a résznél történt mindkettőnkkel az eset...