Csalog Gábor és Együttese: Mozart és Csalog Gábor művei (archiv)

2011. április 6., szerda

Egy kis zenei útvesztő

Még bele sem kezdtem, és lehet, hogy minden borul, másképp lesz, mint gondoltam. Hangversenymeghívót kaptam e-mailben és a műsor mellékleteként közzétett szöveg először is felzaklatott, másfelől, mert egyik-másik fordulata érintkezési pontokat mutat az itt kifejteni kívánt téziseimmel, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy ezen szöveget használjam ugródeszkának. Trillákról talán most akkor mégsem lesz szó, de ami késik nem múlik...

Semmiképpen sem támadni akarom az említett szöveget, sem egészében, sem részleteiben, inkább utalni arra, hogy milyen esszenciálisan mutat ugyanolyan problémákat, melyek a régi zenével (régizenével) való foglalkozás során, a régizene mozgalom immár sokévtizedes története alatt is felgyülelmlettek, és amely problémák, pontosabban azok negligálása, feldolgozatlansága, kikerülése csírájában öltek meg egy amúgy igéretes és fontos eszmét.

De nézzük először a szöveget:

…régi vágyam, hogy különböző lopott zenéket írjak egymásra. Lehet-e új zenét írni? Sokszor látszik úgy: nem lehet. Nincs nyelv – nemhogy újat nem teremthetünk, még a jelen zenéjének sincs nyelve, amelyet közösen érthetnénk. Régi korok elfelejtett nyelveit dadoghatjuk csak. Másrészt viszont mindent, amit leírunk, valahogyan már amúgy is leírták egyszer… A legeredetibbnek látszó, legújabb zene is óhatatlanul már elhasznált frázisokat csépelhet csak tovább.

Másfelől nézve viszont: szabad-e lopni a zeneszerzőnek? A ma szerzői mintha görcsbe rándultak volna a tízparancsolat tiltásának merev értelmezésétől. Bach még nyugodtan lophatott Vivalditól. Egyik szerző sem lett kisebb. Ma már lopni sem merünk. Zenét biztosan nem. Művem kizárólag a két Mozart-darab hangjait, motívumait és mondatait használja föl. Egymástól meglehetősen távoli zenék, különösen reagálnak egymásra. E furcsa találkozások alkotják a nyelvet e műben.

„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”

Miért is ne lehetne egy zenére is érvényes a szürrealista jelmondat?A két mű össze nem illő rétegei álombeli természetességgel bolyonganak egymásban, hol egymásba torkollva, hol szétmállva – váratlan és kiszámíthatatlan pillanatokat teremtve, melyek aztán megszabják a további formát.

…ismerjük az álombeli érzést: a legképtelenebb dolgok is csodás könnyűséggel eshetnek meg. Aztán az álom rétegei szétfoszlanak vagy titokzatos fonalakon továbbszövődnek. Ki ne vágyna ilyen álmot újraálmodni? Vagy – egyenesen – benne élni?

Szeretném, ha sláger lenne zenémből.

Nem érzem úgy, hogy a fenti szöveg jobb vagy rosszabb lenne bármilyen más szövegnél, amit zenéről írnak, írtak mások. Itt éppen kortárs (?) zenéről van szó, egy bemutatásra váró darab előzetes kommentárjáról. Ez amúgy is egy nehéz műfaj, a beharangozandó darab címe Mozart-útvesztőt ígér, nekem inkább Szkülla és Kharübdisz jut eszembe, elég sok marhaságot írtak már ebben a műfajban, jellemzően a tizenkilencedik századtól kezdve.

Egészében pedig kortünetnek értékelem a szöveget, és még sok mást is tudnék a mentségére hozni. A másik oldalról nézvést viszont (merthogy a régi zenéről akartam eredetileg írni), némi kárörvendéssel veszem észre a párhuzamokat a fenti szöveg (mint kortünet és egyebek) és a régi zenéről való mai értekezések között, ez utóbbihoz sorolva a szigorún belterjes, „szakmai” közönségnek szánt megnyilatkozásokat is.

A régizene művelői sok évtized alatt nem tanulták meg a tisztességes érvelést, a képzavarok mellőzését elemzéseikben; nem határozták el egyszer s mindenkorra, hogy nem fognak fiktív és irreleváns fogalmakkal manipulálni; nem próbáltak meg végre szakítani azzal a jellegzetesen huszadik századi „módszerrel”, hogy egy adott kort 30-40-50 évvel későbbi időszak esztétikájának távlatából értékelnek és értelmeznek.

Nekem amúgy elég mindegy, hogy most, vagy mondjuk az utóbbi 200 évben hogyan írnak és írtak szerzők és esztéták a saját vagy mások műveiről vagy azok előadási gyakorlatáról, kortársakról vagy halottakról, eléggé mindegy, amíg ez nem érinti a régi zenét, (t.i. számomra a francia forradalmat megelőző kb. 200 év) zenéjét.

Szomorúan látom tehát, hogy azok a jelenségek, melyek a régizenei szövegekben, megnyilvánulásokban és magukban az előadásokban (még mindig) jelen vannak, itt, tehát egy „kortárs” megnyilvánulásban csak még inkább. De alapvető különbség nincsen.